Nincs kec-mec!

Nem szeretnék arany betűs szavakat használni, de mint ahogy szinte egész életemben (azért remélem, a java még hátra van), úgy ezen a Bádogemberen is lassan pörögtem fel, és elóvatoskodtam, nehogy a szakaszoknak “elússzam, eltekerjem, elfussam” az elejét. Nem mintha esetleg teljes erőbedobással az 5:25-ös Beső-féle értéknek és mértéknek bármennyire is a horizontjának a szélét ujjheggyel érinthettem volna, na de ennyire… (Nézegettem az élen végzettek részeredményeit, és megpróbáltam felidézni, én akkor kb. hol is lehettem.)

Mindig ez van, mindig ezt mondogatom magamban: jó, ez még csak közeledés a triatlonhoz, nem kell odaveszni, nem kell a végén megpörkölt szárnyú lepkeként vergődni a földön. Hadd nyúljanak ki a többiek az elején (aha…), szakadjon az inuk, lógjon a belük, aztán majd ha szükséges, megrázom magam (ühüm…), és majd a nyakukon érzik a forró leheletem hozta vesztüket és romlásukat.

Azért az jó, hogy nem volt szintidő.

_PPJ0828

Tavaly Flórival, aki úszott, és Tibivel, aki futott váltóztam bringásként, és mivel a 90 km után nem omlottam össze[1], már a beérkezés után pár perccel felmerült bennem, hogy a 2015-ös Bádogon egyéniben kellene szaggatni. Addig egyrészt (meg)tanulok futni (tavaly ősszel ezért vettem Igazi Futócipőt, és büszke voltam a folyamatos három és öt kilométeremre, ami télre-tavaszra megnyúlt 10-12-15 km-re), másrészt szerzek egy jó bringát, amit másfél hete kölcsön is kaptam, bár nem tudtam, hogyan kell használni a számomra ismeretlen szelepű gumit, és lefelé váltás után visszaváltani, de a tulajtól már nem tudtam megkérdezni. Így tekertem be a munkahelyemre, ahol a neten jól megszakértettem a dolgokat… Az úszást pedig – gondoltam – majd fejben megoldom valahogy. Fejem van, úszni meg mindenki tud.

A verseny előtti napokban egészen szürreálisnak és életellenesnek tűnt a reggel nyolc órai rajt (azt sem értettem sosem, miért kell milliónyi szerencsétlennek iskolába meg dolgozni járni ekkorra), mégis bizton állíthatom, hogy kb. 8:01-re már teljesen magamnál voltam, ittam a rostos, nyomelemekben (bármit is jelentsen ez a szó) gazdag vizet, de ezt részletezni szükségtelen. Az egyetlen olyan három másodperc, amikor fejem felett elröpült a “mi a péket keresek itt” gondolata, az ekkor, az ún. úszás során esett meg, később sosem, de nem hagytam magam, hanem alámerülve, olykor-olykor lábgörcs közeli izmokkal tempóztam tovább. Az végül is kijelenthető, hogy abszolváltam a távot, de nagy szerencse, hogy nem adta élőben téjvé.

Az eredménytáblázatban meglepődve láttam utólag, hogy az első depóban, tehát úszás után, bringa előtt negyed órát tökörésztem. A másodikban (tehát a futás előtt) csak kb. öt perccel többet, pedig azt bő fél órának éreztem. Nem így terveztem, de ez nem is érdekes. Sokkal inkább az, hogy most már véglegesen beláttam, ami ellen évtizedeken át küzdöttem, hogy bizony azokban a sportágakban, ahol az emberi testen kívül más is részt vesz a jobb eredmény elérésében (tehát nem a futás, úszás, birkózás stb.) nem elhanyagolható, sőt kifejezetten előnyös a rendelkezésre álló technika lehető legjobb minősége. A bringánál maradva: a “spéci” cipőt, kesztyűt, napszemüveget, nadrágot, pólót és bizonyos mértékig magát az extra bicót is (lesütött szemmel írom) kicsit urizálásnak éreztem, sznob optikai tuningnak tartottam[2]. Azt azért az utóbbi pár évben érteni és tudni kezdtem, hogy ez így azért, kérem, hülyeség! Most azonban, amikor harmincas tempónál többször is fel kellett állnom a gépen, hogy az fehérneműm tekintetében helyreigazítás történését eszközöljem, már át is éreztem, át is gondoltam, át is égettem magamon! Jövőre kell egy nadrág.

Nagyon jófejek, viccesek, kedvesek, szolgálatkészek voltak a frissítők! Nélkülük… ááá, hagyjuk is! És köszönet az út mentén álló ismeretlen, főként gyerek szurkolóknak! Volt, akivel menet közben pacsiztunk is!

A futást vártam a leginkább (mivel az úszás mint verseny teljesen loch nessi homály és köd volt előttem, _PPJ1256és azt amúgy, mint írám, ugye mindenki tud, a bringa meg ugye gyerekjáték), mert az elmúlt hónapokban ezt vettem a legkomolyabban, ebben értem el a magam számára újszerű és csak magam előtt értékelhető érzéseket és eredményeket. Tiszta sport, a talaj és én, egyenletes lépések és légzések, láb és fej, izom és agy; számomra, az általam elérhető dimenzióban mostanában ez szól leginkább a kitartásról és az összeszedettségről. (A távolabbi léptékben pedig a földkerülő vitorlázás, óceán-átkenuzás, 7-8ezrek feletti hegymászás, sarkvidéki expedíciók, de ezek részletezése nem fér ide, pedig nagyon is közrejátszottak abban, hogy bádogos legyek.)

A huszonegy kilométert is komótosan, bácsisan kezdtem, majd így is folytattam, és… kb. így is fejeztem be – sok belegyaloglással. Féltem attól, hogy begörcsölnek a vádlijaim, ami egyszer-kétszer majdnem, aztán olykor-olykor szinte, majd már-már éppen hogy meg is történt, amikor Uramfia, Máté atya feltartotta előttem a magnéziumtablettát, amiből mindjárt kettőt is bevett. Én nagyon nem szoktam ilyeneket “szedni”, de főként a két darabon döccentem nagyot. Rá is kérdeztem, hogy ez így nem sok-e, de ő magabiztosan elintézte egy majd meglátjukkal (A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés. Zsid. 11:1 – kedvenc rész). Ez nekem elég volt ahhoz, hogy ebben is kövessem Isten hű szolgáját.

_PPJ1309Hatott a dolog, akárcsak a futás-kocogás közbeni szembejövő sporttársak kölcsönös, jóindulatú félhazugságokkal terhelt buzdításai (meg tudod csinálni, nagyon jó a köridőd, semmi, ami hátra van, vicc az egész stb.), mert részben ezek hatására kicsit gyorsítottam, bár ezt csak én tudom, az óra nem. Továbbra is igaznak tartom tehát, hogy a “mentális rész”, ami fejben és a szívben lezajlik (az önbuzdítás, ill. a családtagok, barátok, versenyzők lelkesítése) 20-25 százalékot biztosan hozzátehet az eredményhez.

_PPJ1306

Ha lesz Bádogember jövőre, természetesen a felkészítő edzéseken kívül a verseny-tudatállapotot kell magamban megerősíteni. Azt, hogy ilyenkor nincs kec-mec, cicázás, hesszelés, kempelés és lárifári lötyönfityinkázás, pláne mosoly, hanem csak a fogaknak vicsorgatása vagy csikorgatása – mindegy.

[1] Sokat kellett mondogatnom magamban, hogy hahó, ez verseny… ez verseny, ráadásul csapattag vagy! Addig nekem a bringázás, némi túlzással ezt jelentette (kb. 40 mp-es részlet).

[2] Ahhh! Mennyi mindenkinek a fejében lehet még ilyen elfojtott, vészterhes téveszme! Köztünk járkálnak! Figyeljünk rájuk!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s